BüszkeSÉgeink

Különleges volt a március 15-ei ünnepség a településen: díszpolgárokat avattak és bemutatták a falu himnuszát.

Nagy volt a nyüzsgés a faluházban: díjazottak, fellépők és a közönség tagjai is önfeledten csevegtek egymással. Amikor azonban elérkezett a kezdés időpontja, szinte egyszerre hallgatott el a tömeg. Szabó Laura elszavalta Petőfi Sándor A nép nevében című versét, majd Sörös István, a település polgármestere lépett a hallgatóság elé.

A faluvezető ünnepi beszédében szólt a település múltjáról, részleteket hallhattak a jelenlévők arról, mi történt a térségben 1948 tavaszán. Mint mondta, kétszáz ember élt akkor „Kis Sé és Nagy Sé” településeken, hetedannyian, mint napjainkban. Azon a tavaszon árvíz is pusztított, nem lehetett kihajtani az állatokat, és a híd is megrongálódott. Az ott élők márciusban már végeztek a metszéssel, és várokozással néztek a tavasz elé, változást akartak – elevenítette fel a múlt pillanatait a polgármester. Mondandóját azzal zárta, hogy felhívta a figyelmet: nekünk nem kellett megküzdenünk a szabadságért, nem szabad visszaélnünk azzal, amiért ennyi ember adta életét.
A köszöntő után a helyi Csillagvirág Citerazenekar adott műsort, Kossuth-nótákból válogatott produkcióval szórakoztatták a közönséget. A jelenlévők közül többen a fellépőkkel együtt énekelték az ismert dalokat.

De a hagyományok felelevenítése itt nem ért véget: az Ungaresca néptáncegyüttes tagjai is színpadra léptek. Perdültek a szoknyák, lebegtek a szalagok, mindenkit elvarázsolt az előadásuk. Pedig az est fénypontja még hátravolt: kihirdették Sé legújabb díszpolgárait.
Az elismerést dr. Károlyi Mária régész és Csider Sándor költő, nyugalmazott egyetemi tanár vehette át. Dr. Károlyi Mária végzett ásatásokat a faluban, munkásságával külföldön is ismertté tette az itt talált gazdag leleteket. Csider Sándor pedig közösségépítő munkájával az elmúlt évtizedekben sokat tett a helyiek mindennapjaiért. Programokat, rendezvényeket, táborokat szervezett.
Végül bemutatták a Séi dalt, a település új himnuszát.

Forrás: vaol.hu

Ahány ház, annyi szokás – ám a trendeknél a gyeplő: mi, magyarok is szívesen haladunk a sodrással, azonban a nemzetközi vonaltól eltérő, nüansznyi különbségek a lakások, házak belső tereiben felfedezhetők. Változtak a trendek, a minimál azonban tartja a frontot. Kiss Eperke belsőépítész adott választ a kérdéseinkre a jelenleg uralkodó stílus jegyeiről. 

Szinte minden évtizednek meg­vannak a jellegzetes vonásai az építkezésben, fogalmazhatnánk úgy is, nyomot hagynak az évek az épületek külsején és a belső tereken egyaránt. Ha nagyobb településeken vagy Szombathely külső városrészeiben járunk, némi korismeret birtokában nagyjából meg lehet határozni a házak építésének esztendejét: jószerével még akkor is, ha az épületet átalakították.

A kilencvenes évek előtt felhúzott házaknál nehezebb a kormeghatározás, ha a trendet vesszük alapul: a hatvanas évektől a nyolcvanas évek elejéig épített kockaházak általában földszintesek, nagyjából 10×10 négyzetméteresek, sátortetősek, típusterv alapján épített egyenházak, beltereikben minimális eltéréssel. De a lakótelepi panelek esetében sem volt lényegi különbség, legfeljebb az emeletek számában. A kilencvenes évekkel aztán valami elindult: a tervezők kiléptek a négyzet alapú megoldásokból, 1994 táján egyre több családi házat építettek „alpesi típusra”, esetenként sokszög alapú nappalival, amely „túllógott” a megszokott kereteken – teret nyert a formabontás: ide értendők a belsőépítészeti megoldások, például az „amerikai konyha” vagy komplett ház esetén a tetőteres megoldások és a nagyjából csak „mutatóba” szánt erkélykialakítások: keskeny-hosszú elosztásuk miatt legfeljebb két ember pásztázhatta innen kényelmesen az utcát – ezeket az erkélyeket szinte kivétel nélkül az utcafrontra tervezték.

Visszagondolva: alig emlékszünk olyan erkélyes házra, ahol kihasználták volna beszélgetésre, reggelizésre: legfeljebb teregetésre a helyet. Majd színt kaptak az épületek: a kilencvenes évek elején még a pasztell volt a sláger, aztán a paletta erősebb árnyalatai is megjelentek a falakon – ez azonban már inkább a kilencvenes évek végére tehető.

A 2000-es évek meghozták a váltást: alpesi helyett inkább mediterrán típusú házakat kértek a tervezőktől a megrendelők. Érdekes egyébként, hogy a házépítés evolúciója Magyarországon e ponton törést mutatott, ugyanis a mediterrán jellegű épületek elődei nem az alpesiek, hanem az azt megelőző, 1950-es, 1960-as évektől tömegesen elterjedt sátortetős kockaházak. Itt a csavart a hagyományos formát horizontálisan és vertikálisan kissé megbontó „kiugrások” jelentik: az alaprajzban jellemzően a hálószobát, a nappalit vagy a teraszt mozgatják a főfalak vonalától kijjebbre vagy beljebbre. Függőleges irányban pedig az emelet kialakítása változott, a földszint és a felette lévő rész alaprajza nem fedi tökéletesen egymást: kisebb az emelet területe, egy-két szoba és egy vizesblokk kapott benne helyet jellemzően. A panelházaknál is beindult a változás és a „boom” is: gombamód szaporodtak az esztétikus kialakítású, élhető, téglaépítésű társasházak.

A 2000-es évek közepe pedig meghozta hozzánk is az akkor már Nyugat-Európában elterjedt minimalista stílust, mintegy ellenpontjaként a mediterránnak: puritánság, egyszerűség, szimmetria jellemzi, ám sajátos módon magába olvaszt elemeket a mediterrán és az alpesi típusból is.

Az utóbbi tíz évben azonban mintha stagnálna a trend: a minimál stílus egyeduralkodóvá vált, a változások apróbbak, árnyaltabbak.
Kiss Eperkét napjaink lakberendezési szokásairól kérdeztük.

– Vannak bevált trendek, de én azt látom, hogy inkább a modern, minimalista irányba fogunk tovább haladni. A 2019-es év színei a barna és a terrakotta, arany a bútorokon, mintás bútorszövetek és szőnyegek, márvány asztallapok és a bohém stílus – röviden összefoglalva.

A belsőépítész hozzáteszi: – Építőipari, faipari, bútoripari cégek diktálják a szezonális újításokat elsősorban, mivel új termékekkel, anyagokkal gazdagítják a palettát.

Véleménye szerint az, hogy valaki követi az aktuális trendet, nem feltétlenül ad élhető környezetet, hiszen személyiségfüggő, hogy ki milyen berendezéstől, milyen színektől érzi otthonosnak a lakását. – Úgy gondolom, hogy nem a trendiség a legmeghatározóbb tulajdonsága egy lakás belsejének, annál inkább a praktikussága és a harmóniája – hangsúlyozza.

A minimál mellett sokfelé hódít a Provance-ot idéző vintage stílus is – nálunk mindkét irány népszerűnek számít. Kíváncsiak voltunk arra, hogy van-e a magyarok lakberendezési szokásainak egyedi vonása, ami valamelyest felismerhetővé teszi, megkülönbözteti a mainstreamtől.

– Leginkább a falvakban, nagyvárosoktól távolabb eső településeken találhatunk olyan egyediségeket, mint például a nagyszülőknél a falra rögzített mindenféle kerámia­tányérok, amelyek egyfajta gyűjteményként funkcionálnak, így alakítják a helyiség hangulatát. A tájegység adta lehetőségek is változatosak lehetnek hazánkban – emeli ki a belsőépítész, hozzátéve, hogy rengeteg ember a városhoz közeli falvakban, községekben lakik, de a város ad nekik munkát, ezáltal pedig ugyanazt az impulzust kapják a vidékiek, mint a városiak. – Vagyis nem gondolom, hogy nagy különbség lenne a vidéki és a városi lakberendezés között. A falvakban családi házak vannak túlnyomó többségben, míg a városokban a sűrű beépítés miatt a lakások a jellemzőbbek. Van valami bájos abban is, ha egy régi házat belülről teljesen modern stílusban újítunk fel, míg a külseje marad olyan, amilyen – fűzi hozzá.

Felvetésünknek a fordítottja is érdekes: vajon görcsösen követik-e a magyarok az európai trendeket? Eperke úgy véli: ízlés kérdése, ki milyen környezetet érez a magáénak. – Ha építkezésen gondolkozik valaki, érdemes mielőbb eldönteni, milyen stílusú otthont szeretne kívül-belül, mert a kettő kapcsolatban áll egymással. Vegyük például a mediterrán stílusban épült családi házat, amelyet akkor érzünk kompaktnak, ha nem téveszt meg minket a belső a homlokzathoz képest. A külső és a belső harmóniája a házépítésnél is elengedhetetlen tényező.

Forrás: vaol.hu

Jegesmedvékkel szemezett, jéghotelben aludt, bejárta egész Norvégiát, amely az első szerelme lett. A második a kézműves csokoládé, amelyet egy Vas megyei faluban készít. Hagymásy Laura olyan világvándor, aki mindig hazatért, mert Magyarországtól soha nem tudott elszakadni. Mese a black metal zenétől a kirkenesi hóhotelen át egy kis magyar faluig, ahol a műhelyben a nyughatatlan lány keze alatt születnek meg az északifény-bonbonok.

„Amikor Kirkenesben mindennap egyedül gyalogoltam haza a jéghotelből, egy erdőben vezetett át az utam.

Ekkor éreztem azt, mennyire szerencsés vagyok, hogy naponta láthatom a fejem felett táncoló Aurora Borealist, vagyis az északi fény játékát.

Kirkenes amúgy Norvégia legnyomasztóbb városa, mert a II. világháború emlékei a mai napig elevenen élnek ott.

Bár imádom Norvégiát, a mai napig bármikor szívesen visszatérek oda, de ott élni nem tudnék, ezért jöttem haza.

Debreceni születésű lány vagyok, most Vas megyében, a Szombathely melletti Sében élek, itt gyártom azt a bonbont, amelyet az északi fényről neveztem el. Meg még egy pár másik csokit is.

Hagymásy Laurával a világ (pontosabban Norvégia) több pontján összehozott bennünket a sors. Az első találkozás úgy esett, hogy 2012 februárjában Svédország északi részén mínusz 35 fokos hidegben álldogáltam egy pályaudvaron, de a mínusz 35 fok a sokat látott svéd vasutat is megviselte. Nekem mindenképpen vonatra kellett szállnom, hogy odaérjek Kirunába, mert a repülőm Oslo érintésével másnap indult a Spitzbergákra.

A svalbardi szállodám lefoglalva, az óra ketyegett, a vonat nem jött, Gällivare városában ragadtam.

Telefon a Spitzbergákra, a helyi szálloda recepcióján természetesen egy magyar lány vette fel a telefont, aki nagyot nevetve felelte, hogy ne izguljak, a szoba megvár, extra költségek nem lesznek, ő majd gondoskodik mindenről.

Ez a magyar lány volt Hagymásy Laura. Aki akkor még nem csokikat készített, hanem a Spitzbergákon igazította el a norvég, a német, a svéd, a dán, vagy éppen a magyar turistákat.

„Ez az egész szerelem Norvégiával a zenén keresztül teljesedett ki, mert fiatalon rajongója voltam az északi ország black metal muzsikájának. Ma már inkább az északi folkzene az, amely sokat ad nekem. Már az idegenforgalmi főiskola alatt ki akartam menni, de erre csak a diploma megszerezése után került sor. Ezért kezdtem el először angolul, később pedig norvégul is tanulni.

Amúgy nyughatatlan ember voltam, megfordultam Norvégia jó néhány helyén.

A Spitzbergák nem csak a jegesmedvék miatt különleges, ez tényleg olyan helye a világnak, amelyet mindenkinek érdemes lenne egyszer megnézni.

Nagyon jól éreztem magam, komoly állásom is volt a főváros, Longyearbyen legjobb szállodájában. A több idegen nyelv használata óriási kihívás volt számomra, mert arrafelé a norvég elvárja, hogy norvégul oldjam meg a problémáját, a svéd meg svédül, a dán meg dánul. Ezért aztán ezzel a két nyelvvel is elkezdtem ismerkedni.

A komoly kihívás akár évekig is marasztalhatott volna Svalbardon, de egyszer csak úgy éreztem, hogy haza kell mennem. Pedig számomra tényleg büszkeség, hogy dolgozhattam a Spitzbergákon.

Szóval, hazajöttem. Itthon meg azt éreztem, hogy vissza kell mennem. Ingáztam a két ország között, állásokat pályáztam meg, voltam bébiszitter, és dolgoztam a világ egyik legszebb jéghoteljében is.”

Utóbbi Norvégia északkeleti részén, Kirkenesben épült meg. 2013 januárjában egy helyi kávézóban futottam ismét össze Laurával. Én éppen egy 100 napos túra norvégiai szakaszát küzdöttem le, ő meg az összes csodálkozó emberrel küzdött, aki megtudta, hogy a jéghotelben nagyon hideg van.

„Én is kipróbáltam, ki lehetett bírni, a lényeg az volt, hogy a jégágy összes takaróját és állatszőrét magamra kellett húzni. Gondot csak az illemhely felkeresése jelentett, mert a WC-t mégsem lehetett jégből megformázni. De nagy kaland volt a kirkenesi is, meg az alesundi is, ott egy családnál dolgoztam gyerekfelvigyázóként. Velük Szingapúrba is eljutottam. Arra pedig kifejezetten büszke vagyok, hogy Bergenben a Fløyen Folkerestaurantban felszolgálhattam a norvég királynak; ez azért óriási dolog, mert sok norvég még csak nem is találkozhatott vele személyesen. Aztán megint hazajöttem, aztán egyszer csak Ausztriában találtam magam.”

Hagymásy Laura jelenlegi sorsa Ausztriában pecsételődött meg.

„Azért mentem el az osztrákokhoz, mert a német nyelvtudásomat akartam fejleszteni. Ott találkoztam először azzal a mesterrel, Edgar Spiegellel, aki bevezetett ennek a munkának a rejtelmeibe. Ő igazán különleges ember, az ő bonbonjait még senkinek sem sikerült felülmúlnia. Spiegel kreatív csokikészítő, fantasztikus, ahogy a csokikkal és velem is foglalkozott, nagyon sokat köszönhetek neki.

Nála kezdtem el tehát csokoládéval foglalkozni a kézműves manufaktúrában, miközben épp cukrász tanulmányaimat folytattam.

Vizsgáim után itthon volt szerencsém a Szamosnál dolgozni cukrászként, majd a Szamos Csokoládé Iskolába kerültem, ahol csokoládé- és süteménykurzusokat, csapatépítéseket tartottam angolul, magyarul, norvégul, ritkán németül.

„A Szamos-műhelyben Andor, a csokimester segített nekem a legtöbbet. Eközben több kurzust is elvégeztem a Csokoládé Akadémián. Rájuk a mai napig nagy szeretettel gondolok, rengeteget segítettek nekem. Legutoljára pedig a budapesti Lady Lavender Csokiműhelyben segítettem be. Velük egyébként a mai napig országszerte tartunk csapatépítéseket. Egészen magával ragadó volt mindez, azt gondoltam, hogy ezt kellene csinálnom idehaza is. A csokit Magyarországon mindenki szereti, ugyanakkor ennek a fogyasztási kultúrája nem túl magas nálunk.

Az a 40 év, amikor a Boci és a Tibi mellett a nyugatról behozott Milka volt a csúcs, nem múlt el nyomtalanul. A kézműves csokoládéval kapcsolatban ma kétféle álláspont létezik. Az első, hogy minden ilyen valamiféle úri huncutság, a sznobizmus kifejezőeszköze, a másik meg, hogy nagyon drága.

Ezeket a falakat nem én fogom lerombolni, csak annyit tudok tenni, hogy itt, Vas megyében megpróbálom elhinteni a megfelelő kakaóbabokat.”

Mint minden kézműves ételnek, és mint minden kézzel készített csokoládénak, a megfelelő és kiváló alapanyag az alfája és az ómegája. A Sében található műhely asztalán két ibrikben kakaóbabok pihennek. „Kóstold meg őket” – jön a biztatás Laurától. Az első kifejezetten keserű, mert ehhez semmi sincs hozzáadva, ez az eredeti kakaóbab.

A második tálkában kitett étcsoki 54 százalékban kakaót tartalmazott, ez a Belgiumból származó Callebaut csokoládé alapanyaga.

Ha ehhez tejport adunk, tejcsoki lesz belőle. Laura elárulta, hogy az ízek és a bonbonok tölteléke szinte a végtelenségig variálható. Van itt azonban még két ibrik.

A harmadikban a fehér színű csoki alapja fekszik (itt a kakaópor hiányzik a táncból, hogy a fehér valóban fehér csokoládé legyen), a negyedikben pedig a halvány rózsaszínre hajazó Ruby csokoládé alapanyaga.

Ez talán még kevésbé ismert idehaza, sokan a színe miatt idegenkedve fogadják, amúgy a rubintról kapta a nevét, alapanyaga nemesített kakaóbab, amely 47 százalék kakaót tartalmaz.

„Tíz olyan íz van, amellyel elkezdtem ezt a munkát, most nyolcat tettem ki az asztalra – mondja Hagymásy Laura. – Szerintem csináljuk azt, hogy sorban megkóstolod, aztán rögtön le is osztályozhatod.” No, ezt nem kellett megismételnie. Jöjjön az eredmény, meg az osztályzatom 1-10-ig.

• Pisztáciás bonbon – 9 (erős kezdés, maradjunk annyiban)
• Kávés bonbon – 3 (ez nem annyira jött be, valószínűleg azért, mert sosem iszom kávét)
• Belga sörös (alapanyaga a Leffe sör) – 8 (pedig sört sem iszom soha)
• Szilvás, fahéjas csoki – 11! (Pedig arról volt szó, hogy a maximális osztályzat a 10-es lehet, ugye. Ennek a csokinak a külső rétege vékony és roppanós, a belseje szinte szétolvad az ember szájában – mint a falusi pástétom Louis de Funesnél a Fantomasban.)
• Klasszikus rumos trüffel – 8 (ez talán az a fajta, amelyet mindenki ismer)
• Citromos, lime-os – 7
• Fehér csokis (szilva)pálinkás – 8
• Sós karamellás táblás csokoládé – 10 (ez megint elmondhatatlanul különleges és harmonizáló ízzel lepett meg)

Mire idáig eljutottunk, következett (volna) az, hogy én is legyártok egy doboz bonbont, de meggyőztem Laurát, hogy ez senkinek sem lenne jó. Határtalanul visszafogott kézügyességemben nem bíztam, de azt vállaltam, hogy a kihűlt bonbonokat kiütögetem a formából. A szemem előtt lett a semmiből a frissen elkészített bonbon, amelynek ízét én választottam ki – természetesen a szilvás, fahéjas lett a nyerő. Meg kaptam még egy doboz északifény-csokit.

Beszélgetésünk állandóan visszakanyarodott Norvégiába, mert fixa ideám, hogy ezeket a csodákat valahogy ki kellene vinni a skandináv országba, ott etetni a népet vele.

Egyelőre annak örülök, hogy Vas megyében sikerült néhány embernek megmutatni, hogy másképp is lehet csokit enni, mint ahogy eddig tettük.

Ezért tartottam itt karácsony előtt workshopot, hiszen ezeket a csokikat otthon is bárki elkészítheti. Különösen a gyerekek hálásak azért, hogy itt lehetnek, miközben a velük érkező felnőttek is gyerekké válnak a munka közben. A műhelyemben – amelyet kreatív helynek tartok – nagyon sokan fordulnak meg, bonbonokat, táblás csokikat, konyakos meggyet készítünk. Ezek az alkalmak csapatépítésre is kiválóak. Mivel a párom gravírozással és serlegek készítésével is foglalkozik, jól össze tudunk dolgozni, mert nekem az is nagyon fontos, miben adom át a csokikat, így a különféle dobozokat személyes üzenetekkel látjuk el.

Van egy olyan dobozom, amelyen egy erdő van, erről is sokszor Norvégia jut eszembe.

Egy vasi másik faluban, Toronyban pedig az Égigérő Műhellyel közösen csinálunk programokat. Karácsony előtt ott festettünk egy kalendáriumot, másnap pedig ők jöttek el hozzám, hogy a belevaló csokit elkészíthessük.

Hagymásy Laurát a csokoládé végleg Séhez köti? Aki ismeri őt, tudja, hogy ezt a kérdést még talán ő sem tudja megválaszolni. A szilvesztert mindenesetre egy olyan helyen töltötte, ahol még sosem csalódott. Onnan írt nekem. „Az ünnepi őrület után sikerült pár napra eljönni, legendákat kerestünk, az isdali nő nyomába szegődtünk.” Ő volt az, akinek az ügye 49 év után is foglalkoztatja az ittenieket.

Az Isdalen-völgyben 1970 novemberében egy teljesen összeégett holttestet találtak, a mai napig nem tudták azonosítani a nőt.

Azt a völgyet nagyon régóta a Halál Völgyének is nevezték. A nő holttestére olyan helyen bukkantak rá, ahol nem jártak turisták. Neve nincs, csak Isdal Womenként ismeri mindenki. A titkot persze Hagymásy Laura sem tudta megfejteni.

Hogy hol történt mindez? Bergenben, Norvégiában.

Forrás: origo.hu