Idén 5 ifjú tehetség kaphatja meg a „Jubileum arca” címet. A több száz eddigi nyertesből kiválasztottak 20 főt, akik között ott van Marci is. Vele beszélgettünk, de lehet rá szavazni is!
Magas, jóképű, sportos huszonéves. Frakk nélkül, farmerben inkább néznénk sportolónak, mint zongoraművésznek. Mosolyog ezen ő is, ha lenne ilyen válogatás, biztos bekerülhetne az 50 legmagasabb zongorista közé. Művészcsaládból jött, édesapja a szombathelyi szimfonikus zenekar vezetője, kürtművész, édesanyja fuvolaművész. Van egy másik szenvedélye, a foci, a séi csapatban játszik. Beszélgetésünk apropója, hogy olyat Bécsben még magyar nem zongorázott, mint ez a szombathelyi srác: nemrég hatalmas sikert ért el a Nemzetközi Rosario Marciano Zongoraversenyen, ahol második lett.
– Most épp mire gyúrsz?
– Legfőképpen már az iskolára, októberben indul a grazi zeneművészeti egyetemen az utolsó évem a mesterszakon, ott márciusban fogok diplomázni. Júniusban felvételiztem a párizsi Schola Cantorumba, az olasz Maurizio Moretti osztályába, két hét múlva megyek először. Havonta fogok odajárni, lesz egy zongoraórám, aztán jöhetek is vissza.
– Egy zongoraóráért érdemes átrepülni fél Európát?
– Más óráira is be lehet menni, sokat lehet tanulni abból is. Párizs a zene fővárosa, kár lenne egy ilyen lehetőséget kihagyni. A kurzus háromszintű, az alap után következik a mesterszint, erre vettek fel, utána lehet a koncertzongorista-képzésre jelentkezni. Évente kell felvételizni, mindig csak egy szintet lehet továbblépni.
– Eleve úgy indultál, hogy érdemesebb Nyugat-Európában továbbtanulni, meg se próbáltad a budapesti zeneművészetit?
– Úgy kerültem ki Grazba, hogy 2003-ban volt egy osztrák verseny, a Prima la musica, ahol édesanyám fuvolista növendékét kísértem zongorán. Egy grazi professzor is ott ült a zsűriben, akinek a lánya szintén továbbjutott az országos versenyre. Megkérdezte tőlem, lekísérném-e az ő lányát is, aki szintén Grazban tanult. Ott találkoztam egy orosz tanárnővel, Lioudmilla Satz-cal, aki fiatal tehetségekkel foglalkozott, felvételiztem hozzá, így jutottam be az osztályába. Kétszer jártam hozzá hetente.
Közben itt Szombathelyen a Bolyaiban végeztem a normál tanulmányaimat, éltem a középiskolások életét. Amikor 2010-ben leérettségiztem, már nem volt kérdés, hol tanuljak tovább, 2010 októberétől kint voltam Grazban. Sohasem felvételiztem a Zeneakadémiára, csak az ELTE média- kommunikáció szakára. Felvettek, de úgy alakult, hogy ez már nem fért bele.
– Grazból egyébként könnyebb zenészkarriert építeni, mint Budapestről?
– Mások a lehetőségek. Ha Pesten bekerülsz a belsőbb körökbe, akár családon és ismerősökön keresztül, akkor egyenes az utad. Kint Grazban jobban működik az, hogy valaki felfigyel rád, és elhív a tanítványának. Párizsba is így kerültem ki, hogy a nemrég lezajlott bécsi versenyen meghallott egy olasz mester, és elhívott, hogy felvételizzek az osztályába.
Kint Ausztriában az egyetem mellett is könnyebb úgy dolgozni, hogy közben a zenével foglalkozhatunk. Jó lehetőség, hogy havonta vannak koncertjeink is.
Számtalan ingyenes mesterkurzust hirdetnek, minden hónapban neves művészek, orosz, amerikai, finn, japán tanárok jönnek. Nemcsak tanulni lehet tőlük, de kapcsolatépítés terén is hatalmas lehetőséget jelentenek.
– Soha sem fordult meg a fejedben, hogy ne zongoraművész légy?
– 2003 után már nem volt kérdés, onnantól kezdve, hogy Grazba kerültem, a zongora lett az életem. De mindig is nagy sportrajongó voltam, ezért iratkoztam be a média-kommunikáció szakra is, mert szívesen lettem volna sportriporter. Az azonban, hogy emiatt a zongorát elhanyagoljam, nem volt benne a pakliban.
– Miért pont a zongorát választottad?
– 5 éves koromban barátoknál Velemben jártunk, ott egy kapualjban, az oldalára fordítva állt egy zongora. Nem tudtam mi az, csak ösztönösen – szüleim mesélték – leültem mellé. Amikor hazaértünk, kérdeztem: „Anya mi volt az a nagy barna bútor? Ők mondták, hogy ez bizony egy zongora. Csak egy kicsit megviselt állapotban volt. Akkor jelentettem ki, én azon szeretnék játszani. Be is írattak zeneiskolába, de mivel csak öt éves voltam, először privát járhattam. Amikor aztán otthonra is kellett egy hangszer, azt kaptam meg, ami ott a kapualjban állt Velemben. Ez lett az első zongorám.
– Megvan még?
– Már rég nincsen, az egy bécsi mechanikás hangszer volt, arra remek, hogy megtanuljak rajta játszani, de amin most gyakorlok, az már a harmadik zongorám, sokkal professzionálisabb.
– Más hangszert próbáltál?
– Meg tudom fújni a kürtöt, és doboltam másfél évig. A fuvoláról is sokat tudok, Bécsben korrepetitorként dolgozom egy fuvolaosztályban, csak épp megfújni nem tudom a hangszert, de ismerem a technikáját. Tervbe vettem viszont, hogy megcsinálom a karmesteri szakot, ehhez kötelező hegedülni tanulni. Ilyen nagy kézzel, nem tudom, mire jutok.
– És az a testtartás, amiben játszani kell…
– Ehhez képest a zongora tényleg a legkényelmesebb, csak hátradőlsz, semmi természetellenes erőfeszítés, az egyik legbarátságosabb hangszer a testnek.
– A zongorista, ha zenekarral játszik is, mindig a középpontban van. Kell hozzá egyfajta megjelenés, színészi képesség, szereplési vágy. Ezzel mennyire foglalkozol?
– Engem inspirál, ha mások előtt játszhatom, ha eljönnek és megtisztelnek azzal, hogy meghallgatnak, ez doppingol. Sokkal jobban szeretem a koncerteket, mint a versenyeket. Egy koncerten a lényeg, hogy a néző jól érezze magát, és ha mosolyogva, elégedetten távozik, nyert ügyem van. Ellenben sohasem szerettem igazán a versenyeket, a legjobban akkor élvezem a játékot, ha egy zenekar áll mögöttem.
– Elhatároztad, valamennyi hazai településre elviszed a komolyzenét, ezért indítottad a „Zene mindenkinek” sorozatot.
– A lényeg, olyan helyekre, és olyan embereknek szeretném elvinni az élő zenét, akik nem engedhetik meg maguknak (anyagilag vagy akadályoztatás okán), hogy beüljenek a koncerttermekbe. A vágyam az, hogy az ország összes településén létrejöhessen egy ilyen koncert. Próbálok olyan műsort összeállítani, amiben jó arányban szerepelnek az ismert klasszikusok, a filmzenék és a könnyűzenei slágerek.
– A jazz közel áll hozzád?
– Gershwint például nagyon szeretem, hallgatni és játszani is. Tekinthetjük őt a jazz egyik nagy előfutárának, de ahhoz, hogy igazán jól tudjak jazzt játszani, még érnem kell. Nem mondom, a standard alapok megvannak, bulikon vagy szülinapon, más hangszeressel néha előfordul, hogy improvizálok, de szólóban sohasem.
– Melyik zongoraverseny az álmod, amit egyszer a nagyközönség előtt szívesen eljátszanál?
– Már nem álom, mert februárban megvalósult, akkor nagyzenekarral eljátszhattam minden zongorista legnagyobb vágyát, Csajkovszkij B moll zongoraversenyét. Mostantól, ha csak Mozartot és Beethovent kell játszanom, mondjuk Venezuelában, azzal én már kiegyezem 🙂
– A szólókarrieren túl mi várhat egy fiatal zongoristára? Miközben egy frissen végzett hegedűs elhelyezkedhet egy zenekarnál, a zongoristának nehezebben fix megélhetést találni.
– Nekik kezdetben tényleg könnyebb, viszont más hangszeres zenészeknek nehezebb szólókarriert építeniük. Nekünk, zongoristáknak a zenekar ugyan kiesik, de a tanári pálya adott, és még sok egyéb: operakorrepetitori, normál korrepetitori állások sora, a klasszikus háttérzenét kérő sajtótájékoztatókról, kiállítás-megnyitókról, születés és esküvői fellépésekről nem is beszélve. Nagyon sok kicsi lehetőség.
Én is pont ezért csinálom meg a zongoratanárit, hogy legyen más is a tarsolyomban, ha a szólókarriert nem sikerül úgy beindítani, legyen valami fix. És ezért is tervezem, hogy elvégezzem a sportedzői szakot.
Egyébként nem röstellem, a szombathelyi operabemutatókon voltam már világosító, ügyelő, kellékes, rendezőasszisztens, karmesterasszisztens, sofőr, szívesen elvégzek bármit, amit rám bíznak.
– Nem tudom, mennyi idővel jár, ha az ember focizik, de az, hogy zenél és egyetemista, az biztos sokkal. Graz és Párizs között ingázva hogyan van időd hazaugrani egy meccsre?
– Mikor hogyan. A mostani bécsi versenyre ráment a nyaram, június elején tudtam meg, hogy lesz, augusztus 21-ig aztán erről szóltak a napjaim. Két órás volt a versenyprogram, amit le kellett játszanom. Zongoristák között terjedő nem írott szabály az, hogy egy nap a bemutatandó darab teljes idejének hatszorosát kell a gyakorlásra fordítani. Ha egy nap ezt a 2 órás versenyprogramot végig akartam volna gyakorolni, az 12 óra zongorázást jelentett volna naponta. Ebből 6 órát vállaltam, ami önmagában nem kevés.
Ha nem versenyre készülök, akkor 3-4-5 órát gyakorlok, ezen túl intézem az egyetemi dolgaim, de mindig szakítok időt a magánéletemre és arra, hogy legyenek hobbijaim. Fontos számomra a nem zongorázással eltöltött idő, a kirándulások, utazások és egyéb élmények, később ezekből is táplálkozom.
Így tanultam meg Brahmsot játszani, kellően fájdalmas tapasztalat volt. 19 évesen nem volt még ilyen élményem, nem tudtam vele mit kezdeni. Aztán, amikor az ex-barátnőm szakított velem, akkor egy hétig nem zongoráztam, majd egy hétig csak Brahmsot játszottam. Utána a zongoraórán a tanárom megkérdezte, mi a baj? Mondtam, semmi, csak megtanultam Brahmsot játszani. A tanárom egyből rákérdezett, mi újság a barátnőmmel.
Visszatérve a napirendre, nálam azért a zongora az első, de nem szeretek reggel korán gyakorolni. Általában dél lesz, mire leülök játszani, este ötig gyakorlok, utána szabad vagyok. Lehet edzésre járni, meccsre menni, haverokkal találkozni.
– Zenészek vagy sportolók köréből kerülnek ki inkább a barátaid?
– Vannak focisták és zenészek is, vegyesen. Régebben előfordult, hogy furcsállták, innen is onnan is, amikor megtudták, hogy csatárként zongoraművész vagyok, és viszont. De nem egy sportoló haveromat sikerült már meggyőznöm arról, hogy legalább egyszer jöjjön el egy koncertemre, mert nem fog fájni. Ha nem is lettek koncertre járók, azért bejött nekik az élmény.
Fiatalabb koromban, gimnazistaként nem így volt, akkor nem mentem bulizni, nem jártam semmilyen szakkörre, csak sakkra, suliidőben nem jártam edzésekre sem, pedig hívtak focizni, de nem volt időm rá. Most, hogy a suli és a zene egy, sok idő felszabadult.
Ráadásul kifejezetten előnyömre válik, hogy zongoristaként is aktívan sportolok, képzelheted, milyen lehet egy órás versenyprogramot egyvégtében lejátszani, fizikailag is megterheli a testet.
– Milyen poszton, és hol focizol?
– A séi csapat igazolt középpályása – csatára vagyok, emellett kispályás meccseken néha beállok a kapuba. Ha ötévesen, ott Velemben a zongorán ott egy focilabda, lehet, hogy most arról beszélgetünk, milyen szezonja volt a Haladásnak.
– Nem félted a kezed?
– Nagypályán nem állok neki védeni, ott bármi megtörténhet, nehezebben kiszámítható, kispályán viszont figyelek magamra, milyen kesztyűben játszom, hogy kizárjam a sérüléseket. A párizsi felvételim előtt történt a nyáron, hogy valaki egy nagypályás meccsen átgyalogolt a kezemen, csúnyán nézett ki utána a kézfejem. A repülőn próbáltam a vart valahogy lekaparni a félig gyógyult sebről, hogy ne legyen annyira feltűnő. Soha életemben nem játszottam olyan jól felvételin, mint akkor, de megkérdezték utána, mi történt a kezemmel.
– Otthon, autóban milyen zenét hallgatsz? Kötelező komolyakat?
– Hallgatok én könnyűzenét is, Magna Cum Laudet, filmzenéket, kedvencem a Queen. Otthon most többnyire komolyzene szól, de Brahmsra például nem lehet futni.
Ha otthon játszol, néha még megmondják, ezt így kéne vagy úgy?
Meghallgatnak persze, néha én is kérem, véleményezzék, emiatt a koncertjeimet sohasem tudják igazán élvezni. Ha apa gratulál, az nekem a legnagyobb dicséret, mert ritkán dicsér, mostanában egyre többször 🙂
– Testvéred még gimnazista, de már a Falco-ban edz, az utánpótlás-csapat kapitánya, tavaly kint volt az EB-n.
– Neki pont fordítva alakult az élete, mint nekem. Ő meglátta a kosárlabdát a zongorán. Elment sportágválasztóra, és beleszeretett. A következő évben iratkozott be a zeneiskolába, felvették őt is az ifjú tehetségek osztályába, részt vett egy meghallgatáson az orosz tanárnőnél Grazban, mint én, de a sport fontosabb lett számára. Szokott zongorázgatni, de klasszikust már alig játszik, könnyűzenét annál inkább, van egy sulizenekaruk, ahol billentyűs. Van egy közös vicces négykezesünk, Liszt Magyar rapszódiák átiratunk, amivel többször nagy sikert arattunk. De ritkán zongorázunk közösen, annál többet sportolunk együtt, eljárunk egymás meccseire.
Ki legyen a MOL Új Európa Alapítványának jubileumi arca?
Idén 10 éves az Új Európa Alapítvány, melynek alkalmából 5 ifjú tehetség kapja meg a művészeti kategóriában a Jubileum arca és a tehetség nagykövete kitüntető címeket. A több száz eddigi nyertesből kiválasztottak 20 főt, akik között ott van Marci is.
Ezen az oldalon lehet szavazni rá, a Szavazz Te is gombra kattintva:
jubileum.ujeuropaalapitvany.hu/jelolt/kiss-marton-balazs/
http://jubileum.ujeuropaalapitvany.hu/jelolt/kiss-marton-balazs/
Forrás: http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/kiss_marton_interju_zongoramuvesz
