Skip to content Skip to left sidebar Skip to footer

Üzen a múlt

6000 év sok ezer érv – mozaikok Sé múltjából

Kedves Séiek!

A falunkról készült dokumentumfilm 2019. november 29-én került bemutatásra a Faluházban, 6000 ezer év sok ezer érv-mozaikok Sé múltjából címmel.
A premier előtti bemutatóra az Idősek Napján 2019. november 22-én került sor, így falunk Szépkorú lakói voltak az elsők, akik filmen láthatták Sé történetét.
A Sé Község Önkormányzatának megbízásából készült dokumentumfilm, most digitális formában is elérhető!

Aki kedvet kap a filmnézéshez az alábbi linken teheti meg: https://youtu.be/0j0j9BGOAtg

Jó szórakozást!

Sé Község Önkormányzata

A kincset mindig keresni kell

A legenda nyomában: hová tűnt a séi templom harangja?

A továbbiakban Feiszt György írását közöljük, mely a vaol.hu oldalon jelent meg 2018.10.07-én:

A legenda szerint a falubeliek a harangot egy kút fenekére süllyesztették, amikor hírét vették, hogy Napóleon katonái – 1809-ben, Bécs bevétele után – a környéken kalandoznak.

„Nagysé Szent Kereszt tiszteletére szentelt filiális temploma zsindellyel fedett erős épület, amelynek szentélye boltíves, egy oltára, fából készült kórusa, szószéke és nem nagyon kényelmes padjai vannak. Fölszerelése szerényebb, de kelyhekből és ruhákból van elegendő. A falu felőli oldalon északra álló harangtoronyban egy harangja szól, és az országút mellett egy Mária-szobra van.”

Ezt a leírást Batthyány József főesperes 1756-ban Nagysé községben, a dozmati plébánia leányegyházának meglátogatása során foglalta jegyzőkönyvbe.
Alig fél évszázad múltán, 1809-ben – amikor Napóleon katonái Bécs elfoglalását követően sarcszedési célzattal bekalandozták a Nyugat-Dunántúlt, – a lakosság igyekezett minden mozdítható értéket elrejteni. A séi hívek ekkor egyetlen igazi kincsüket, a falu harangját a közeli kút fenekére süllyesztették.

Így tartja legalábbis a régi legenda, de midőn a veszély elmúltával a harangot megpróbálták kiásni, nem jártak sikerrel.

A dolog azonban nem ment feledésbe – generációról generációra szállt –, és az esetet az öregek nem csak emlegetni szokták: rendszerint esküdtek rá, hogy csendes téli éjszakákon hallani lehet még a harang kondulását is.

Elő akarták keresni a történelmi kincset

Teltek-múltak az évtizedek. A korabeli sajtó tudósítása szerint 1932 márciusában összefogtak a gazdák, és elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, előkerítik a történelmi kincset, az öreg harangot. Megkeresték a betemetett kutat, nekifogtak az ásásnak, a munka azonban gyorsan elakadt, mert alig két méter mélyen már bugyogott a talajvíz – és elöntötte a gödröt. Kivonult a séi tűzoltóság, kiszivattyúzta a vizet, folyhatott az ásás tovább. Hét méternél jártak már, de a harang még mindig nem mutatkozott.
Amikor a séi lánglovagok eszközei már kevésnek bizonyultak, parancsnokuk nem jött zavarba, kapcsolatait felhasználva kölcsönözte a szombathelyi kollégák berendezését. A nagy szivattyú azután percek alatt kiszippantotta a gödörből a vizet, és a község apraja-nagyja izgatottan várta az eredményt.

De hiába kémlelték a kút sötét fenekét, csak nem hallatszott a harang ércének megkondulása. Amikor a csákányozás nyomán azután megindult a föld, és a lehulló nagy rögök kis híján maguk alá temették a harangkeresőket, abba kellett hagyni a munkát. Így aztán szertefoszlott a legenda – és ma már senki sem hallja az eltemetett harang kondulását.

(Bár: ki tudja – talán időről időre megkondul valahol az a séi harang, emlékeztetve a régi időkre. Lehet, hogy egy másik kútról mesél a kollektív emlékezetben megőrzött, tovább­adott történet? Vagy arról, hogy a kincset mindig keresni kell, a kincsre vágyni kell?)

Feiszt György

Luca Panna

Történt egyszer, hogy édesanyám, meg édesapám a temetőbe tartottak meglátogatni szegény meghalt rokonunk sírját. Úgy estefelé lehetett. Hát akkor értek rá! A nap éppen akkor készült lebukfencezni egy felhő hátáról. – A horvát lányok megint lehúzták őkegyelmét! – mondta édesapám.

Ahogy mennek, elébük toppan egy szép nagy fehér kutya. Valahol Petróc felé jártak. Édesapám értett valamit az állatok nyelvén, mert aztán a kutya nem bántotta őket, hanem elkísérte őket egy darabon.

Már a téglaszínnél jártak, amikor egy fehér lovas vágtatott feléjük. Sápadt volt az arca, talán hazafelé igyekezett. A táj tejfölös szürke lett. Ők csak mentek tovább.

Hirtelen örvénybe kerültek, alig tudták tartani magukat. Úgy jó ötven méterre gyönyörű hószín ruhában kisgyereket pillantottak meg játszani. – Ejnye, mit keres ez a csöppség ilyen későn már? – szót édesapám. Mentek csak tovább. A kislány meg ott táncolt, nem zavartatta magát.

– Kik a szüleid, mér nem mész haza? – kérdezték tőle. A lányka nem válaszolt, csak pörgött, forgott. – Ejnye, no te Luca Panna, hát tán megnémultál? Erre, hogy a gyerek a nevét hallotta, eltűnt, mint a kámfor.

Hogy miért? Hát, úgy temették el valamikor, hogy nem volt megkeresztelve. Most meg nevet adtak neki, hát megörült, hogy nem kell neki tovább bolyongania.

De már aztán szüleim se mentek tovább, hanem hazajöttek.

 

A történetet Horváth Lajosné (Kiss Irén) mesélte el csaknem 3 évtizede.

A képeket Tóth Júlia rajz szakos egyetemista készítette 2012 nyarán a séi művésztelep alkotótábor idején.

Sey családi találkozó Sében

Ez évben május 26-án tartottuk 10. alkalommal családi találkozónkat névadó falunk, Sé Faluházában. Az idei év nevezetessége, hogy címeres levelünk kibocsátásának 600. évfordulója is erre az évre esik.

A találkozón 26 családtag illetve leszármazó vett részt. A családtagok Baksáról, Budapestről, Győrből, Nagykanizsáról, Paksról, Pécsről, Sopronból és Ausztriából érkeztek.

Találkozónkat megtisztelte, Sörös István a község jelenlegi polgármestere és felesége, valamint Janzsó László a község egykori polgármestere.

A találkozó 10 órakor kezdődött a polgármester úr rövid köszöntőjével. Az elmúlt két év eseményeiről jómagam számoltam be.

Megemlékeztünk a múlt év végén elhunyt dr. Sey Otto egyetemi tanár, biológusról és Sej Gáborról, aki a közelmúltban hunyt el Kapuvárott 47 éves korában.

Örömmel és elismeréssel nyugtáztuk a Séi Közös Önkormányzati Hivatal falára festett, a község és egyben családunk múltját idéző képsorokat.

Ez évben is sikerült meglepetést okozni a találkozó résztvevőinek, azzal, hogy mindenki kézhez kaphatta a két évvel ezelőtti „Őseinkről mesélek” című munkám folytatását az „Eleinkről beszélek” című könyvem.

Ebéd előtt módunk volt az ÖrökSÉgünk Alapítvány számlájára történő befizetésre is. Az alapítványon elkülönített összegként szerepel a család adománya (több mint 1 200 000 Ft), amivel egy Sye Mihálynak emléket állító köztéri szobor felállítását támogatjuk. Meghatódtam, amikor a 12 éves unokám a zsebpénzéből, saját elhatározásából egy szerény összeggel hozzájárult célunk megvalósításához. Itt mondok köszönetet a család nevében az alapítvány vezetőségének az alapítvány munkájáról részünkre nyújtott tájékoztatásért és az általuk végzett munkáért.

Beránik Ferenc (édesanyja Sey Mária) egy Zsigmond-kori érmét is átadott a polgármester úrnak.

Természetesen nem maradhatott el a Sye család emlékére állított kopjafa megkoszorúzása sem. Idén a család hölgytagjai helyezték el a koszorút: Daniella, Nikoletta és Kata.

Ebédünket a szokás szerint a Charlie vendéglőben költöttük el jó hangulatban.

A Faluházba visszatérve még késő délutánig beszélgetéssel telt az idő.

A találkozó előtt és után volt lehetőségünk a környező falvak meglátogatására is, ahol a család ősei is éltek. Jártunk Toronyban, Nardán, Bucsuban, Dozmaton, Balogunyomban (Balogfa, Héraháza, Nagyunyom), Kisunyomban, Kőszegen, Egerváron.

Köszönet a község lakóinak, vezetőségének, az ÖrökSÉgünk alapítvány vezetőinek, hogy barátsággal szeretettel vártak minket, hogy segítették, lehetővé tették a találkozónk ez évi lebonyolítását is.

Sey Gábor

Újkőkori kapcsolatok

Kedves Szerkesztőség!

A település régi barátjaként jó ötletnek tartom, hogy megtisztelő helyet biztosítottak Sé község távoli évezredekbe visszanyúló és a máig ívelő történetének. Bármely történetkutatás eleven folyamat: vannak régi, állandó, ismert eredményei, de a zajló mindennapokban felbukkanhatnak új érdekes ismeretek is.

Így vagyunk Sé kőkori történetének kutatásával is. Úgy látszik, a mai tudományosság igen nagy figyelemmel fordul Európa ősi népeinek kapcsolatai felé /a kapcsolatokon több dolgot is értve – például migráció, kereskedelem, harci cselekmények, családi kapcsolatok stb./ Sé kőkori ősi települése kapcsolatban állt a mai Cseh- és Morvaország népeivel, de az Adria partvidékével is.

Az új fejlemények: Horvátország régészete újabb és újabb leleteket ás ki a földből, melyek összeköthetik Sét és a dalmáciai partvidéket!

A séi – szimbólummá vált – kőkori ember alakú edénynek már van párja Horvátország északnyugati feléből – nemrégen került elő! Fényképünk a Savaria Múzeum új őskori kiállításán készült.

Károlyi Mária régész