Luca Panna

Történt egyszer, hogy édesanyám, meg édesapám a temetőbe tartottak meglátogatni szegény meghalt rokonunk sírját. Úgy estefelé lehetett. Hát akkor értek rá! A nap éppen akkor készült lebukfencezni egy felhő hátáról. – A horvát lányok megint lehúzták őkegyelmét! – mondta édesapám.

Ahogy mennek, elébük toppan egy szép nagy fehér kutya. Valahol Petróc felé jártak. Édesapám értett valamit az állatok nyelvén, mert aztán a kutya nem bántotta őket, hanem elkísérte őket egy darabon.

Már a téglaszínnél jártak, amikor egy fehér lovas vágtatott feléjük. Sápadt volt az arca, talán hazafelé igyekezett. A táj tejfölös szürke lett. Ők csak mentek tovább.

Hirtelen örvénybe kerültek, alig tudták tartani magukat. Úgy jó ötven méterre gyönyörű hószín ruhában kisgyereket pillantottak meg játszani. – Ejnye, mit keres ez a csöppség ilyen későn már? – szót édesapám. Mentek csak tovább. A kislány meg ott táncolt, nem zavartatta magát.

– Kik a szüleid, mér nem mész haza? – kérdezték tőle. A lányka nem válaszolt, csak pörgött, forgott. – Ejnye, no te Luca Panna, hát tán megnémultál? Erre, hogy a gyerek a nevét hallotta, eltűnt, mint a kámfor.

Hogy miért? Hát, úgy temették el valamikor, hogy nem volt megkeresztelve. Most meg nevet adtak neki, hát megörült, hogy nem kell neki tovább bolyongania.

De már aztán szüleim se mentek tovább, hanem hazajöttek.

 

A történetet Horváth Lajosné (Kiss Irén) mesélte el csaknem 3 évtizede.

A képeket Tóth Júlia rajz szakos egyetemista készítette 2012 nyarán a séi művésztelep alkotótábor idején.

Ossza meg, ha tetszett!

 Archívum

x

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.

Elfogadom Elutasítom Adatvédelmi központ További információ a cookie-kezelésről