A kincset mindig keresni kell

A legenda nyomában: hová tűnt a séi templom harangja?

A továbbiakban Feiszt György írását közöljük, mely a vaol.hu oldalon jelent meg 2018.10.07-én:

A legenda szerint a falubeliek a harangot egy kút fenekére süllyesztették, amikor hírét vették, hogy Napóleon katonái – 1809-ben, Bécs bevétele után – a környéken kalandoznak.

„Nagysé Szent Kereszt tiszteletére szentelt filiális temploma zsindellyel fedett erős épület, amelynek szentélye boltíves, egy oltára, fából készült kórusa, szószéke és nem nagyon kényelmes padjai vannak. Fölszerelése szerényebb, de kelyhekből és ruhákból van elegendő. A falu felőli oldalon északra álló harangtoronyban egy harangja szól, és az országút mellett egy Mária-szobra van.”

Ezt a leírást Batthyány József főesperes 1756-ban Nagysé községben, a dozmati plébánia leányegyházának meglátogatása során foglalta jegyzőkönyvbe.
Alig fél évszázad múltán, 1809-ben – amikor Napóleon katonái Bécs elfoglalását követően sarcszedési célzattal bekalandozták a Nyugat-Dunántúlt, – a lakosság igyekezett minden mozdítható értéket elrejteni. A séi hívek ekkor egyetlen igazi kincsüket, a falu harangját a közeli kút fenekére süllyesztették.

Így tartja legalábbis a régi legenda, de midőn a veszély elmúltával a harangot megpróbálták kiásni, nem jártak sikerrel.

A dolog azonban nem ment feledésbe – generációról generációra szállt –, és az esetet az öregek nem csak emlegetni szokták: rendszerint esküdtek rá, hogy csendes téli éjszakákon hallani lehet még a harang kondulását is.

Elő akarták keresni a történelmi kincset

Teltek-múltak az évtizedek. A korabeli sajtó tudósítása szerint 1932 márciusában összefogtak a gazdák, és elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, előkerítik a történelmi kincset, az öreg harangot. Megkeresték a betemetett kutat, nekifogtak az ásásnak, a munka azonban gyorsan elakadt, mert alig két méter mélyen már bugyogott a talajvíz – és elöntötte a gödröt. Kivonult a séi tűzoltóság, kiszivattyúzta a vizet, folyhatott az ásás tovább. Hét méternél jártak már, de a harang még mindig nem mutatkozott.
Amikor a séi lánglovagok eszközei már kevésnek bizonyultak, parancsnokuk nem jött zavarba, kapcsolatait felhasználva kölcsönözte a szombathelyi kollégák berendezését. A nagy szivattyú azután percek alatt kiszippantotta a gödörből a vizet, és a község apraja-nagyja izgatottan várta az eredményt.

De hiába kémlelték a kút sötét fenekét, csak nem hallatszott a harang ércének megkondulása. Amikor a csákányozás nyomán azután megindult a föld, és a lehulló nagy rögök kis híján maguk alá temették a harangkeresőket, abba kellett hagyni a munkát. Így aztán szertefoszlott a legenda – és ma már senki sem hallja az eltemetett harang kondulását.

(Bár: ki tudja – talán időről időre megkondul valahol az a séi harang, emlékeztetve a régi időkre. Lehet, hogy egy másik kútról mesél a kollektív emlékezetben megőrzött, tovább­adott történet? Vagy arról, hogy a kincset mindig keresni kell, a kincsre vágyni kell?)

Feiszt György

Ossza meg, ha tetszett!

 Archívum

x

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.

Elfogadom Elutasítom Adatvédelmi központ További információ a cookie-kezelésről