Sé új festményen
Sey László, a Pakshoz tartozó kistelepülésen, Gyapán élő festő egy festménnyel lepte meg ősei faluját. Mint ismeretes, a Sey család 1720-ig Sében élt, aztán Tolna és Baranya megyébe költöztek. A nagycsaládban számos sikeres, közéleti személy él. Kétévente látogatják meg egykori falujukat a Zsigmond királytól nemesi címeres-levelet szerző család tagjai.
A festmény a mai Sét ábrázolja. A képet Séi Közös Hivatal tárgyalótermében lehet megtekinteni.
A festőről a Tolnai Népújság írt, amit itt közlünk:
„Alkotott kocsmafalra is a gyapai festő
Visszavonultan él Sey László a Pakshoz tartozó kistelepülésen, Gyapán. Bár ez a visszavonultság csak látszólagos. Hiszen motorozik, teniszezik, és olyan képeket fest, melyekkel a modern képzőművészet befogadójává szeretné tenni a nagyközönséget.
Szókimondó ember Sey László. Mivel a szókimondás hatalom nélkül nem éppen hatásos – sőt, sokszor visszafelé elsülő – fegyver, sok vesztes csatát vívott életében. Már 72 éves, lecsendesedett. Ám ahhoz képest, hogy viszonylagos elszigeteltségben, egy egyutcás kistelepülésen, a Paks melletti Gyapán él, markáns, naprakész véleménye van a világról, nagy igazságokat fogalmaz meg és nyughatatlan gondolatokat közlő, nyughatatlan gondolatokat ébresztő képeket fest. A stílusáról ezt vallja:
– A tömegnek az a kép, amit felismer. Az elvontat, az absztraktot csak firkálmánynak, mázolmánynak tekinti. Viszont van egy átmenet, egy keskeny sáv a reális és a szürreális ábrázolás között, amit még elfogad a nagyközönség. Én ebben a sávban mozgok, ezt szeretném szélesíteni. Azon vagyok, hogy a mai embert a modern képzőművészet befogadójává tegyem.
Gyermekkora óta fest, rajzol Sey László. Zalából került Gyapára 1981-ben. Agrármérnökként az állami gazdaság sertéstelepét vezette. Aztán gondolt egy nagyot, és 1989-ben, 43 évesen kiment az USA-ba. Fél évet töltött a kint élő nővérénél. Két dolgot keresett: pénzt és szabadságot. S gazdagon tért haza. Egy fontos tapasztalattal gazdagodott, miszerint a szabadság nem pénzkérdés.
Visszatérve ismét a helykeresők, de nem helyezkedők, tehát lemaradók klubjában találta magát. Egy ideig maszekolt – nyúltartás, kertészkedés, piacozás –, aztán rajzot tanított a németkéri iskolában, majd a közmunkásokat irányító közmunkás lett, egyfajta paksi városszépítő. Továbbra is a közterületekkel foglalkozva, az önkormányzat vagyongazdálkodási osztályán helyezkedett el, onnan a műszaki osztályra került, és 2007-ben nyugdíjba ment. Mindeközben több-kevesebb intenzitással festett. A jobb periódusokban évi 4-5 kiállítást is vállalt.
Mostanában már nem ilyen aktív. Csoportos tárlatokra ad néha képet, de önállót csak a 75. szülinapja táján tervez. Kertészkedik, teniszezik, motorozik. Korához képest rendkívül fitt. S noha sok mindenből és sok mindenkiből kiábrándult, érezhető, hogy van még benne kraft, van még kimondani és megfesteni valója. Fájlalja, hogy a tehetségét nem tudta forintosítani, hogy mással kellett foglalkoznia az anyagiak előteremtése okán, s nem válhatott profi művésszé.
– Mindig az foglalkoztatott – mondja –, hogy mit tudok javítani az életen. Hogyan hathatok az emberekre a képeimmel, hogyan rázhatom fel őket. Néha egészen közel mentem hozzájuk. Még kocsmafalra is festettem. Aztán visszavettem a tempóból, mert rájöttem egy-két dologra. Például arra, hogy tartalékolni kell az erőimet. Mert harcolni csak úgy lehet, ha az ember életben marad. Ez persze megalkuvásnak is tekinthető. A zseni elég, és nem mérlegel. Én amatőr művésznek tartom magam, mert nálam az életben maradási ösztön erősebb, mint az alkotás iránti vágy. Nem tudok mindent feláldozni egy szent ügyért. Sajnálom.”
Wessely Gábor TEOL@TEOL.HU
