Gyakran járok a falu legcsendesebb részére, a séi temetobe. Mindig szomorúság tölt el, ha azokra gondolok, akik már nem lehetnek közöttünk. Csendben nyugszanak a domb tetején, az agyagos földben. Madárdal, lombsusogás kergetoznek a némasággal. A sírokat virágok borítják, szépen tükrözik azt, hogy soha nem tudjuk elfelejteni hozzátartozóinkat, ismeroseinket.
De vajon mindenkire gondolunk-e, amikor felkeressük a temetot? Fiatal olvasóink közül sokan nem is tudják, mi is történt itt 1945 nagycsütörtökén.
A háború végéhez közeledtünk. Falunkból két fiatal – szinte még gyerek – német katona menekült, hogy hazatérhessen szüloföldjére. A séiek civil ruhát adtak rájuk. Azután megérkeztek hozzánk is az oroszok. A németeket gyilkos golyó találta el, a háború befejeztének utolsó óráiban érte oket a halál. A temetovel szemben lévo domboldalban temették el oket sietve séi férfiak.
A katonák a temeton kívül nyugszanak, idegen földben, ismeretlenül. Volt-e feleségük, gyermekük? Hol élhettek korábban? Mikor ébredtek rá az otthoniak, hogy hiába várják oket haza? Ezek a gondolatok foglalkoztatnak. Családjuk nem tudhat semmi pontosat róluk. Valószínuleg eltuntnek nyilvánították oket Németországban. Az adataikat tartalmazó fémlapocskákat is a séi föld rejti magában.
Ötvenkét év telt el azóta, hogy a fegyverek némák. A békében sem felejthetjük azonban, hogy mennyi kínt és bánatot okoz egy háború, történjen az a világ bármely részén.
Viszkedné Gyürüs Mária: In: Séi Telegráf, 1997. november 1.
