Életmód és ételek egykoron

A régi, villany nélküli faluban a lakosság teljes önellátásra berendezkedve élt. Az önellátás kiterjedt a parasztság életének minden területére. A községi szatócsüzletekbe csak élesztõért, sóért, cukorért, petróleumért és kocsikenõcsért jártak az emberek. Az egymásrautaltság, az egyszerû életvitel megõrizte a több emberöltõn át kialakult életmód szokásait, szertartásait, gondolatvilágát és az ételkészítés hagyományait. Jobb módúak és szegényebbek éltek egymás mellett, egymásrautaltságban, gazdasági helyzetüktõl függõen más-más körülmények között. Az anyagi helyzeten túl a családok életvitelét a háziasszony ügyessége, rátermettsége, fõzési képessége is meghatározta. Egy jól fõzõ szegényebb asszony családja több jóízû ételt fogyasztott, mint egy nála sokkal jobb anyagi körülmények között élõ család, ha a háziasszony nem volt jártas a fõzés tudományában. Ezért eshetett meg az is, hogy az egyik nárai családnál „rántott húst” ettek ebédre és a hirtelen betoppant szomszéd csak nézte, mivel ilyet még nem látott és a következõ szavakkal szaladt haza: „Édesanyám, a szomszédban olyat esznek, hogy kívül kenyér, belül hús, maga is olyat csináljon!” A napi ételek milyensége, minõsége attól is függött, hogy a család mit dolgozott. Mást fogyasztott az erdõn fát vágó férfi, mást az arató, megint mást az, aki seprût kötögetett otthon. A mindennapi étkezésre hatással voltak az évszakok, a növények érési ideje, az állatvágások ideje és a termékek eladásának lehetõségei. Változást a napi étkezésben csak a vallási idõszakok (böjt) és az ünnepek jelentettek. Az ilyen ünnepeknek is meghatározott, évrõl évre ismétlõdõ szertartása, évrõl évre visszatérõ étrendje volt. A munkás napok étkezése eltért az ünnepekétõl, sokkal egyszerûbb volt, és sokszor kellett takarékoskodni az ételekkel. A hétköznapokon általában a következõ ételeket ették, természetesen felváltva: Reggelire: rántott leves (köményes, fokhagymás, savanyú) pirított kenyérkockával, héjában sült krumpli, tej, paprikás krumpli, dinsztelt káposzta, káposztaleves, sült káposzta, sült répa, kukoricakása, kukoricagombóc, kukoricagánica, kukoricapép, szalonna kenyérrel. Ebédre: általában kétféle ételt fogyasztottak. Az egyik minden esetben leves, a második kifõtt tészta, pogácsa, gánica, kelt tészta, prósza, palacsinta, fõzelék vagy hús volt. A böjti idõszakban kedvelt volt a tejleves és az aszalt gyümölcsökbõl készült levesek. Vacsorára: hasonló ételeket készítettek, mint reggelire, de a leves itt már gyakrabban szerepelt az étrendben. Gyakori volt a sült krumpli akár magában, akár tejfölös túróval, zsírral vagy vágott zsírral, a kerékrépaleves. Kedvelt étel volt még az aludttej és a különbözõ gyümölcsökbõl elkészített lekvárok. A felsoroltak mellett természetesen már akkor is ismerték a kenyeret, amit hozzávetõleg a II. világháború tájékáig minden család maga állított elõ. Fogyasztották mindhárom fõétkezésnél, a gyerekeknek cukorral meghintve édességként kínálták. A parasztkonyha régi rendje a fejlõdéssel megbomlott, már az 1930-as évek vége is hozott némi változást. A második világháború után az önellátó életforma megszûnésével, a parasztság életkörülményeinek megváltozásával az ételkészítés szokásai is mások lettek. Sok régi szokás, valamint a mai kéznek fárasztó konyhai tevékenység lassan a feledés homályába merült. Forrás: Németh Tamás Nárai c. könyve és Ábrahám Gézáné: Vasi, zalai parasztételek és házi tartósítás A régi, villany nélküli faluban a lakosság teljes önellátásra berendezkedve élt. Az önellátás kiterjedt a parasztság életének minden területére. A községi szatócsüzletekbe csak élesztõért, sóért, cukorért, petróleumért és kocsikenõcsért jártak az emberek. Az egymásrautaltság, az egyszerû életvitel megõrizte a több emberöltõn át kialakult életmód szokásait, szertartásait, gondolatvilágát és az ételkészítés hagyományait. Jobb módúak és szegényebbek éltek egymás mellett, egymásrautaltságban, gazdasági helyzetüktõl függõen más-más körülmények között. Az anyagi helyzeten túl a családok életvitelét a háziasszony ügyessége, rátermettsége, fõzési képessége is meghatározta. Egy jól fõzõ szegényebb asszony családja több jóízû ételt fogyasztott, mint egy nála sokkal jobb anyagi körülmények között élõ család, ha a háziasszony nem volt jártas a fõzés tudományában. Ezért eshetett meg az is, hogy az egyik nárai családnál „rántott húst” ettek ebédre és a hirtelen betoppant szomszéd csak nézte, mivel ilyet még nem látott és a következõ szavakkal szaladt haza: „Édesanyám, a szomszédban olyat esznek, hogy kívül kenyér, belül hús, maga is olyat csináljon!” A napi ételek milyensége, minõsége attól is függött, hogy a család mit dolgozott. Mást fogyasztott az erdõn fát vágó férfi, mást az arató, megint mást az, aki seprût kötögetett otthon. A mindennapi étkezésre hatással voltak az évszakok, a növények érési ideje, az állatvágások ideje és a termékek eladásának lehetõségei. Változást a napi étkezésben csak a vallási idõszakok (böjt) és az ünnepek jelentettek. Az ilyen ünnepeknek is meghatározott, évrõl évre ismétlõdõ szertartása, évrõl évre visszatérõ étrendje volt. A munkás napok étkezése eltért az ünnepekétõl, sokkal egyszerûbb volt, és sokszor kellett takarékoskodni az ételekkel. A hétköznapokon általában a következõ ételeket ették, természetesen felváltva: Reggelire: rántott leves (köményes, fokhagymás, savanyú) pirított kenyérkockával, héjában sült krumpli, tej, paprikás krumpli, dinsztelt káposzta, káposztaleves, sült káposzta, sült répa, kukoricakása, kukoricagombóc, kukoricagánica, kukoricapép, szalonna kenyérrel. Ebédre: általában kétféle ételt fogyasztottak. Az egyik minden esetben leves, a második kifõtt tészta, pogácsa, gánica, kelt tészta, prósza, palacsinta, fõzelék vagy hús volt. A böjti idõszakban kedvelt volt a tejleves és az aszalt gyümölcsökbõl készült levesek. Vacsorára: hasonló ételeket készítettek, mint reggelire, de a leves itt már gyakrabban szerepelt az étrendben. Gyakori volt a sült krumpli akár magában, akár tejfölös túróval, zsírral vagy vágott zsírral, a kerékrépaleves. Kedvelt étel volt még az aludttej és a különbözõ gyümölcsökbõl elkészített lekvárok. A felsoroltak mellett természetesen már akkor is ismerték a kenyeret, amit hozzávetõleg a II. világháború tájékáig minden család maga állított elõ. Fogyasztották mindhárom fõétkezésnél, a gyerekeknek cukorral meghintve édességként kínálták. A parasztkonyha régi rendje a fejlõdéssel megbomlott, már az 1930-as évek vége is hozott némi változást. A második világháború után az önellátó életforma megszûnésével, a parasztság életkörülményeinek megváltozásával az ételkészítés szokásai is mások lettek. Sok régi szokás, valamint a mai kéznek fárasztó konyhai tevékenység lassan a feledés homályába merült. Forrás: Németh Tamás Nárai c. könyve és Ábrahám Gézáné: Vasi, zalai parasztételek és házi tartósítás