Beszélgetés egy húszgyerekes milliárdossal

Egy igazi „anticeleb”, aki negyvenöt éve hûséges feleségéhez, húsz gyermeke van, albérletbõl költözött tanyára, ahol valóságos munkával gazdagodott meg, életében nincsenek sötét titkok, nem népszerû, és a média által nem ünnepelt személyiség. Hogy kezdõdött ez a mesébe illõ történet? Egy igazi „anticeleb”, aki negyvenöt éve hûséges feleségéhez, húsz gyermeke van, albérletbõl költözött tanyára, ahol valóságos munkával gazdagodott meg, életében nincsenek sötét titkok, nem népszerû, és a média által nem ünnepelt személyiség. Hogy kezdõdött ez a mesébe illõ történet? Ernõ bácsi: – Éppenhogy csak elkezdtem a feleségemnek udvarolni, három évre be kellett vonulnom katonának. Még ma is pontosan tudom, hogy nyolcszáztizenkilenc napot vártunk egymásra. Közben a legtöbb katonatársamat elhagyta a párja. Nagyon jól választottam. Tényleg egy brigádgyûlésen állította választás elé az akkor húszéves Juliannát? – Mondtam neki, ha tíz gyereket nem akarsz, akkor ne gyere hozzám! Persze mindenki azt hitte, hogy vicceltem. Végül eléggé túlteljesítettük a célt. El kell gondolkodni, hogy kié a nagyobb érdem. Szerintem kilencvenkilenc százalékban a feleségemé. Tavaly július 3-án voltunk negyvenöt éves házasok. De olyan, mintha csak öt másodperc lett volna az életünk idáig. Juci néni: – Nemcsak az enyém az érdem, de az biztos, hogy a nõnek ott kell állnia a férje mellett, és segítenie, mert anélkül nem megy. Huszonegytõl negyvenhat éves koromig mindig terhes voltam, és volt, hogy nekem kellett ellátni tizenhat marhát egyedül. Városi létemre nem voltam olyan ijedõs csaj. Igazi vadnyugati életünk volt. Gondolta, hogy egyszer milliomosok lesznek? – Harminchárom évig laktunk a tanyán úgy, hogy abból tizenhat évig nem volt villanyunk. El lehet képzelni, milyen volt nekem, városi lánynak elindulni három óvodás korú kisgyerekkel egy olyan helyre, amely két kilométerre van a legközelebbi kis falutól. A háztartási gépeinket, mosógépet, hûtõszekrényt elajándékoztuk, és kezdõdhetett a kemény élet. Az esti fürdetés után minden éjjel kézzel mostam, ugyanis akkor még csak szövetpelenka volt. Közben meg sorban születtek a gyerekek. Sosem panaszkodott, hogy nehezen megy a sora? – Nem, ezt az életet mi vállaltuk, panasznak nem volt ott helye! Mindenki azt kérdi tõlünk, hogy a gyerekek talán véletlenül születtek? Ez olyan butaság, hiszen véletlenül nem születik gyerek. Mi tudatosan vállaltuk valamennyit, és azt éreztük, hogy nekünk ezt végig kell csinálnunk, bármi áron. Ernõ bácsi: – Csak azt tudtam, hogy haladni fogok elõre, és minden kölykömnek veszek házat. Soha nem fogadtunk el semmiféle segélyt. Többször is behívtak, hogy adnának nekünk nevelési támogatást, de én azt mondtam, hogy adják inkább más szerencsétlennek. Pont azért, hogy késõbb ne vessék a szemünkre, hogy azért van ennyi gyerekünk, hogy abból éljünk meg. Juci néni: – Így visszanézve lehet, hogy ha elfogadtuk volna, és ha szegények maradunk, akkor nem piszkált volna minket annyit az APEH meg a VPOP. De sebaj, mert ezt is kibírtuk. Hihetetlen összegû, több millió forintos bírságokat kaptunk, amikrõl késõbb, a befizetés után mondta ki a bíróság, hogy jogtalan volt. Pedig évente ellenõriznek minket, és mindig minden rendben volt. Gondolja, hogy sokan irigykednek magukra? Ernõ bácsi: – Bár ellenségeink tudtommal sosem voltak, egyesek azért szerettek alánk tenni. Az APEH-nál ismeretlenek már sokszor feljelentettek. Juci néni: – Talán nem sokan tudják, hogy miken mentünk keresztül, amíg idáig eljutottunk. Mindig azt mondom, hogy amit elértünk, azt bárki utánunk csinálhatja. Én tizenhat évig mostam mindennap kézzel. De még egymásnak sem szoktunk panaszkodni. Lehet ennyi munka mellett még a gyerekekkel is külön foglalkozni? Ernõ bácsi: – Esténként, miután végeztünk a munkával, még tanultunk a gyerekekkel, úgyhogy többen kitûnõ bizonyítványt kaptak. De játékra is maradt idõ, ha kellett, kézen jártam nekik az udvaron, vagy tanítottam õket biciklivel hátrafelé tekerni, fociztunk, bújócskáztunk. Aztán futószalagszerûen kezdõdhetett a fürdetés. Elkaptam a legfiatalabbat, megfürdettem, majd bevittem az ágyba lefektetni. Három után vízcsere. Persze a vizet elõbb fel kellett húzni a kerekes kútból, még ma is, sötétben is tudnám, hogy tizenhárom tekerés után van fent a vödör. Aztán bográcsban meg kellett melegíteni, és úgy bevinni a fürdõszobába. Miközben végigcsodáljuk a carrarai márvánnyal borított, antik bútorokkal berendezett termeket, találkozunk Évivel, a család legfiatalabb sarjával. A csinos, húszéves lány kozmetikusnak tanul. Nem sokan mondhatják el, hogy huszadik gyerekként jöttek a világra. Még jó, hogy a szüleid nem álltak meg tizenkilencnél. Nem lettél elkényeztetve, mint legkisebb? Évi: – Igaz, hogy mindent megkapok. Van fodrászmûhelyünk és kozmetikánk is a birtokon. Most kaptam egy szoláriumot, sok vendégem jön a városból. De a kastélyt tényleg én takarítom. Nálunk sosem volt bejárónõ vagy bébiszitter. Ma már a tizennégy lányból és hat fiúból csak kettõ van otthon, a többiek szép sorban kirepültek. Persze szinte sosem üres a ház, csak a szûk családhoz hatvanhárom fõ tartozik, és a legidõsebb unoka már huszonöt éves. Ernõ bácsihoz, aki jó emberismerõ hírében áll, mindenki szívesen fordul tanácsért. Ernõ bácsi: – Pszichológusfajta vagyok, ha valamelyik lányomnak jött egy udvarlója, nekem elég volt csak ránéznem, hogy tudjam, zsivány-e, vagy sem. Ha aztán nem fogadták meg a tanácsom, késõbb mindig azt mondták: apu miért nem hallgattunk rád! Mivel foglalkoznak a felnõtt gyerekek? – Mindenki leérettségizett, a fiúk a földeken dolgoznak velem, a lányok mind szakmát tanultak ki. Van köztük cukrász, szûcs, varrónõ, virágkötõ, fodrász, kozmetikus. A fiaim közül egyik sem lett miniszter, az apjukat követve az állattenyésztést, földmûvelést választották. A parasztember nemigen tud elszakadni ettõl. Ez az élet a legszebb. Akkor sikeresnek mondhatja magát a gyereknevelésben. Úgy érzi, hogy át tudta adni azokat az értékeket, amelyek szerint él? – Mindent megtettem, de az az igazság, hogy talán nem mindenki vette át. Igyekeztünk a gyerekeinket tisztességre nevelni. Csúnyán beszélni, duzzogni, veszekedni nem lehetett. Nem engedtük, hogy árulkodjanak egymásra, össze kellett tartaniuk. Mindenki szót fogadott, és mindenkinek megvolt a maga feladata. Tíz állatot kapott minden gyerek, azokat nekik kellett ellátniuk. Olyan komolyan vettük õket, mintha felnõttek lennének. Együtt dolgoztunk, harcoltunk azért, hogy jó termés legyen. Az volt az elvünk, hogy ha valakinek nincs kedve a munkához, akkor csinálja kedvetlenül, de akkor is meg kell csinálni, úgyhogy jobb lesz, ha vidáman teszi. Nemcsak tizenhét gyerekünknek vettünk házat és kocsit, de akkoriban még a szüleinket, sõt a környéken a rászorulókat is mi segítettük. Ezt ma kevesen mondhatják el. Óriási volt a türelmünk, de a gyerekeink is nagyon jók voltak. Felnéztek rám, az egyszer biztos. A gyerekek elköltözése után sem maradt ûr az életünkben, nagyon jól érezzük magunkat kettesben is, miközben ugyanúgy adjuk-vesszük az állatokat, mint régen. Hatvannyolc évesen is intenzíven dolgozik. Nem érzi úgy, hogy most már ideje megpihenni? – Ha lehet ilyet mondani, még intenzívebben megy a munka, mint valaha. Épp holnap viszik két kamionnal a marháimat a törökök. De nemrégiben adtam el lovakat a jordán királynõnek, és Rómába is került néhány arab telivérünk. Vannak még terveim, például tovább akarok építkezni. Néha még az asszonynak kell engem fékeznie, de addig fogom csinálni teljes erõbedobással, amíg bírom. Egészségügyi problémájuk sem volt soha? – Semmi. Egész életemben nagyon jó erõben voltam. Ami ehhez az élethez kellett is. Ha este kaptam a hírt, hogy másnap reggel le kell adni négy bikát, akkor magam kötöttem össze õket, és gyalog vittem az állatokat a négy kilométerre levõ leadóhelyre. Ez a hétszáz kilós állatokkal nem is volt olyan könnyû. Mondja, szeretne ön milliomos lenni? Nem bánnám… – Akkor a következõt kell csinálni: keressen egy istállót, vegyen három kis bocit. Ez abszolút reális idáig. Egy istállót pár nap alatt meg lehet építeni. Felneveli a három bikát, amiért pont egymillió forint jár. Kilakkozhatja a körmét, vehet szép blúzt, lehet úrilány, ha megetette az állatokat! Aztán senki sem fogja tudni, hogy az istállóból jött. Talán még kell hozzá egy talicska és egy kasza, és valamelyik öregtõl tanulja meg, hogy kell azt kikalapálni, kifenni. Keressen egy kis zöld füvet, azt bárhol lehet találni. Ebbõl egy év alatt már milliomos lehet. Amelyik fiatal elkezdi, amit most mondtam, nem fog csalódni! Ha leadta a három bikát, utána vegyen hatot, ekkor már két millió forintja lesz. Ha még többet akar, akkor vegyen még többet. Csak el kell látni õket, de ez egy nagyon kedves állat, élmény velük dolgozni, és óriási hasznot hoz. Ennél egyszerûbb dolog alig van. Juci néni: – Mi mindent, amire szükségünk volt, magunk termesztettünk. Ha volt négy anyadisznónk, akkor annak a szaporulatából egy év alatt huszonkét darab kétszáz kilón felüli disznót tudtunk levágni. Abból aztán elláttuk az egész nagycsaládot. Amit a saját kertünkben termeltünk mindenféle vegyszer nélkül, az olyan bio volt, hogy ma sehol nem kap olyan egészségeset a boltokban. Ernõ bácsi: – A reggeli müzli és kakaó helyett frissen fejt tejet kaptak a kicsik. Mindenki hozta a saját jelével címzett bögréjét, beállt a kígyózó sorba a tehén farához, s várta az adagját. Megkérdeztem tõlük, hogy habosan vagy simán kérik, és kívánság szerint fejtem egyenesen a poharukba, néha még viccbõl az arcukra is spricceltem. Aki végzett, az istálló másik kijáratánál távozhatott. Ezek szerint diploma nélkül is tökéletesen lehet boldogulni? – Természetesen fontos lehet egy diploma, de azzal nem veszíti el az értékét, ha közben mezõgazdasággal is foglalkozik az ember. Mondjuk, reggel hét-nyolcig megeteti az állatokat, szépen rendet tesz, majd bemegy és megfürdik, akkor utána kastélyban is élhet, és kamatoztathatja a diplomás tudását. Vegyünk például egy parasztembert vagy egy házaspárt. Ha az asszony reggel elvisz száz tojást a piacra, akkor aznapra már szinte megkeresett annyit, amibõl meg lehet élni. És ha még a férje közben megeteti az anyadisznót, tizennégy malacát, nyolc hízót, és hat bikát, akkor már teljes milliomosok. Senkitõl sem függenek. És nem kell még drágán megvenni az állattartáshoz szükséges takarmányt is? – Az attól függ, hogy milyen takarmányról van szó. Mert ha az ember, amikor kaszálni kéne, csak vakarózik, ha gyûjteni kéne, csak alszik, akkor bizony drága. De ha õ maga megcsinálja, akkor semmibe sem kerül. Itt az utak mentétõl kezdve, ahol fû van, ott lehet kaszálni, és télire meg beteremteni. Ha ezt most összehasonlítja a maga életével ott Pesten, és úgy érzi, hogy valamivel elégedetlen, esetleg a munkahelyi hajtás megviseli idegileg, akkor már jöhet is a marhatenyésztés. Fiatalok, ki kell költözni a tanyára, aztán hogyne születnének sorban a gyerekek?! A problémákon pedig úgy kell átlépni, hogy azok nagyon alul maradjanak. Nem lelkizünk mi soha. Ha megdöglöttek az állatok, nem számít, hoztam helyette hússzal többet, vagy ha szárazság volt, esetleg elverte a jég a termést, mindenen túlestünk, mint a vénasszony a csibeitatón. A világ fejlõdése, az egyre jobb életkörülmények mellett változtak bármit is a mindennapjaik? – A mi világunk nem változik, ugyanúgy szántjuk a földet. Egyedül, ami talán jelentõs, hogy van mobiltelefon és internet, de sokszor gondolok rá, hogy bár ezek hasznos dolgok, az emberek életén mégsem sokat segítenek. Az én sikerem egyik titka az, hogy ha valamit kitaláltam, azt azon nyomban véghez is vittem. Ha éjjel jutott eszembe valami, hajnalban már el is kezdtem a kivitelezést. Persze hoztam rossz döntéseket is, de mindig volt annyi önkritikám, hogy nem szépítettem, bevallottam a tévedéseimet. Ha nagy baj ért is minket, megbeszéltük, hogy a rossz után majd jön a jó, és továbbmentünk. Keseregni nincs értelme, úgy nem mûködnek a dolgok. Nekem például elég, ha ránézek a feleségemre, és máris jó kedvem van. (Nevet.) Hogy érzi, volt az életében, a sikereiben valami felsõbb, isteni segítség is az emberi erõfeszítések mellett? – Magamtól nem tudtam volna ezt végigcsinálni. Biztos, hogy kaptam Istentõl segítséget. Nem nagyon szeretem elmondani az ilyesmit, mert hihetetlenül hangzik, de olyan is volt, hogy a nagy szárazság miatt már nem tehettem mást, mint hogy elmentem imádkozni, aztán megjött az esõ. Máskor meg épp hazaértem, amikor kaptuk a hírt, hogy megszületett a kis unokám, de azt mondták, hogy nem marad meg, mert koraszülött, és tüdõvérzést kapott. Éjfél is volt már, mikor azonnal visszafordultam, elmentem a szekszárdi nagy templomhoz, letérdeltem ott kívül a lépcsõkön, mert az ajtó már zárva volt, és két órával késõbb hívtak, hogy a gyerek jobban van, már lehet bízni. Van bármi az életükben, amit ha újra kezdenék, másképp csinálnának? – Semmi. Ez így volt jó a nehézségekkel és a buktatókkal együtt. Forrás: www.hetek.hu/ Piros Júlia