Menekülés egy álomvilágba

Nemrég élt egy valóban különleges lány. Kinézetre sem volt mindennaposnak mondható. Hosszú, gesztenyebarna haja egészen derekáig omlott le. Alkata törékeny, finom volt. Arca olyan gyermeki, olyan lágy volt, akár egy kisbabáé. Gyönyörű csokoládébarna szemei folyton folyvást ragyogtak, telt, vörös ajkai pedig mindig mosolyra húzódtak. Első ránézésre mindenki azt mondta volna, hogy teljesen boldog, de ha mélyen belenézett volna valaki a szemébe, láthatta volna a mérhetetlen fájdalom tükröződését. Már lassan a 18. évéhez közeledett, mikor megváltozott az egész élete. Jól nevelt lány volt. Mindenkivel illedelmes és kedves. Édesapja egyedül nevelte őt, testvére nem volt.

Édesanyja korán meghalt. Már lassan hat év telt el halála óta, de a lány még mindig nem volt képes túllépni rajta. Egyszerűen nem ment neki. Mindent megkapott, amit kért, általában mindenki kedves volt vele. De minden csak a látszat volt. Igazán senki nem tudta megérteni őt. Minden beszélgetés, minden hozzá intézett érdeklődő kérdés csak felszínes volt, merő udvariasság. A lány a szíve mélyén egészen más világban élt. Más vidéken, más életben. Álomvilágában az emberek viselkedése egy fikarcnyit sem hasonlított a valós világban tapasztalhatókhoz.

A lány majdnem egész napokat töltött álmodozással, amikor is zavartalanul élvezhette a maga által elképzelt valóságot. Míg egy nap már nem reagált a külvilágra. A lány a házuk mögötti kiskertben található hintában pihent. Már esteledett, ezért édesapja kiment, hogy behívja őt. Szólongatta, de gyermeke nem válaszolt. Odasétált hozzá, majd finoman megrázta a vállát. Erre sem moccant meg. Csak elragadtatott szemekkel bámult a semmibe, és néha hosszú időközönként pislogott egyet. Most nem volt fellelhető a szemében egy csepp fájdalom sem, csak a boldogság, csak a gyönyör. Édesapja megdermedt a félelemtől. Nem tudta, mi történhetett a lányával. Felkapta a karjaiba, beültette a kocsiba, majd elhajtott vele a legközelebbi kórházba. Az orvos megvizsgálta, de ő sem tudott vele mit kezdeni. A biztonság kedvéért bent tartották a kórházban. Az egyik szobában kapott helyet. Apja egészen a látogatási idő végéig mellette maradt. De a lány még mindig nem reagált az ég-világon semmire, mindössze lehunyta szemeit. Tovább álmodta álmát saját világában.

Ott nem volt bűnözés, szegénység, betegségek és legfőképp semmi fájdalom. Ebben a világban az emberek segítettek egymásnak, újra megtanulták meghallgatni a másik baját, tisztelték az életet és nem hódoltak ostoba, értelmetlen dolgoknak. A legjobb dolog ebben a világban mégis az volt számára, hogy vele volt az anyukája. Vigyázott rá, meghallgatta minden baját, simogatta a haját, és éjszakánként betakargatta. Ott volt és igazán törődött vele. Semmi nem választhatta el tőle többé. Míg a valóságban beköszöntött az ősz, és vele megérkezett a hideg, esős idő, addig az álomvilágban még mindig derűsen sütött a nap. A természet saját pompájában tündökölt.

Eközben a lány szobájába került egy fiú. Agyrázkódást kapott, mikor leesett a biciklijéről. Semmi komoly. Nem szenvedett komoly sérüléseket, de azért bent tartották megfigyelni. A fiú nézegette a lányt egy darabig, majd miután kellő bátorságot gyűjtött, odasétált az ágyához és megszólította. Bár semmi választ nem kapott, még egy vállrándítást sem, mégis fogott egy széket és leült a lány mellé. Elmesélte neki, hogy került oda és hogy először nem is mert idejönni hozzá. Életében először beszélt minden gátlás nélkül. A fiú elhallgatott egy idő után és csak a lány arcát bámulta. Nem tudta levenni tekintetét a szeméről. Mintha nem is ebben a világban járna.

Aztán szinte pontosan a látogatási idő kezdetekor megjelent a lány édesapja. Lánya ugyanabban a pozícióban feküdt, mint mikor ott hagyta. Összeszorult a szíve. De egy dolog mégsem volt megszokott: egy fiú ült a lánya ágya mellett. Elkerekedett szemekkel szólította meg a fiút. Ő elnézést kért, majd elmesélte a férfinak is ittlétének okát. A férfi csak bólintott és tovább nézte lánya arcát. A fiú félénken kérdezte meg, hogy mi történt a lánnyal. Csak egy „nem tudom”-ot kapott válaszul. Az apa hirtelen folytatni kezdte. Ki kellett adnia magából, hogy senki nem tudja, semmire sem reagál, már mindent próbált, de nem járt sikerrel. Megtört hangon rebegte, hogy nem tudja, egyáltalán fel fog-e ébredni a lánya. Mikor mondandója végére ért, hangja már leplezetlenül remegett. Nem bírta tovább. Könnyei patakokban törtek elő. A fiú mozdulatlanul ült és hallgatta. Először nem is bírta felfogni. Hogyhogy nem reagál semmire? De hisz’ makkegészségesnek néz ki!

Miután a férfi elhagyta a szobát, a fiú is lefeküdt ágyába, de nem tudott elaludni. Nem hagyta nyugodni, amit pár órával ezelőtt hallott. Másnap megint odasétált a lányhoz és beszélni kezdett hozzá. Teljesen őszintén, minden félrebeszélés nélkül öntötte ki neki a szívét. Legmélyebb, legfájóbb titkait is megvallotta neki. Hetek teltek el. A fiút eközben elengedték a kórházból, de minden nap bejárt meglátogatni egykori szobatársát, és hozott neki friss virágot.

A lány valami szokatlanra lett figyelmes. Egy fiú hangját hallotta, de nem tudta, honnan jön. Őszintének és közvetlennek tűnt. Ez tetszett a lánynak. De mégis. Nem volt képes otthagyni biztonságot nyújtó, tökéletes világát. Lassan eltelt egy újabb hónap. A lány boldogan, gondtalanul töltötte napjait, és minden nap meghallgatta a fiút. Úgy érezte, hogy ő igazán törődik vele.  A fiú kétségbeesetten kezdte el hadarni a szavakat. Elmondta, hogy szüksége van a lány közelségére; arra, hogy elmondhassa neki minden búját, örömét, és már leírhatatlanul szeretné, ha ő is mesélne magáról. Kérte, hogy ébredjen fel, hogy legyen vele. Nem, nem is kérte, hanem már könyörgött neki.  A fiú félve, óvatosan végigsimított a lány arcán. A lány belül megborzongott. Igazság szerint egy ideje már a lány is szerette volna látni a fiút.

Álomvilágában hirtelen felkelt az ágyából, megölelte édesanyját. Elmondta neki, hogy mennyire szereti és soha nem fogja elfelejteni. Még egyszer utoljára megölelte és elindult az alagúton át a valóság felé. Kinyíltak a szemei. Pislogott párat. Bántotta szemét a számára még erős fény. Majd meglátta az ágy oldalánál ülő fiút. Átlagosnak volt mondható, a lány mégis tökéletesnek látta. Sötétbarna, szinte már fekete haját, nagy, barna, mandulavágású szemeit. Mint később megtudta, a fiú szülei Koreából költöztek ide, és ő már Magyarországon született. Teljesen elbűvölte a lányt. Egy végtelennek tűnő percig egyikük sem szólalt meg. Csak meredten néztek egymásra. Majd a lány törte meg a csendet. Elmesélte, hogy hallotta, ahogy hozzá beszél, és emlékszik mindenre, amit mondott neki. Ennek hallatára a fiú rákvörösre váltotta színét. A lány felnevetett és elmesélt magáról mindent. Minden köntörfalazás nélkül, szíve legmélyén lapuló érzéseket is. „Ezzel kvittek vagyunk”, mondta, és a fiúra mosolygott. Cserébe kapott egy elkápráztató, szívből jövő mosolyt. Mindkét fiatal mellkasa mintha nehéz súlyoktól szabadult volna meg.

Egy idő után a lány apja is betoppant. Látva lánya arcát, a mosolyát, és hogy hallotta, ahogy köszön neki, elöntötték érzelmei, és könnyekkel borított arccal húzta magához a lányát. Ezentúl a lány és a fiú mindig együtt voltak, elválaszthatatlanul. Félelmek nélkül, őszintén megosztottak egymással mindent, ami velük történt. Ettől fogva a lány soha többet nem tért vissza álomvilágába. Idővel sikerült meglátnia a valóság szépségeit, kincseit is. Ha nincs a fiú, aki megmutatta neki az igaz barátságot, a valódi, önzetlen szeretetet, azt, hogy az emberekben még maradt egy cseppnyi jó, akkor talán még ma is mozdulatlanul feküdne, öntudatlanul. Elszalasztva egy életet.

Standi Annamária