Itt volt számukra hely…

A Séi Telegráf 1997/4. számában olvasható egy írás a fenti címmel Viszkedné Gyürüs Mária tollából. A 20 évvel ezelőtti cikkből idézünk:

“Gyakran járok a falu legcsendesebb részére, a séi temetőbe. Mindig szomorúság tölt el, ha azokra gondolok, akik már nincsenek közöttünk. Csendben nyugszanak a domb tetején az agyagos földben. Madárdal, lombsusogás kergetőznek a némasággal.

De vajon mindenkire gondolunk-e, amikor felkeressük  a temetőt? Fiatal olvasóink közül sokan nem is tudják, mi történt itt 1945 nagycsütörtökén (március 29-én).

A háború végéhez közeledtük. Falunkból három fiatal – szinte még gyerek – német katona menekült, hogy hazatérhessen szülőföldjére. A séiek civil ruhát adtak volna rájuk, de ezt nem fogadták el. Aztán megérkeztek hozzánk is az oroszok az erdő irányából. A németeket gyilkos golyók találták el, a háború befejezésének utolsó óráiban érte őket a halál. Séi férfiak temették el őket sietve a temetővel szembeni domboldalban.

A katonák a temetőn kívül nyugszanak, idegen földben, ismeretlenül. Volt-e feleségük, gyermekük? Hol élhettek korábban? Mikor ébredtek rá az otthoniak, hogy hiába várják őket haza. Családjuk nem tudhat róluk semmi pontosat. Valószínűleg eltűntnek nyilvánították őket Németországban. Az adataikat tartalmazó fémlapocskákat is a séi föld rejti magában.”

A sírt eddig egy kis beton kereszt jelezte, de az emlékezők között megoszlottak a vélemények, hol is lettek a katonák igazából eltemetve. Pár évvel ezelőtt a német hadisírgondozók segítségével próbáltuk megkeresni őket, de nem akadtunk a nyomukra a vastag töltés rétegben. Úgy tűnik, ők itt találtak végső nyugalomra.

72 évvel a történtek után a korábban jelzett jelképes sírtól távolabb – a sokak szerint legvalószínűbb helyen – sírkövet állíttattunk. A sírkövet Tóth Dezső és családja ajánlotta fel. A kis sírra márványlapon ez a felirat került: “Ismeretlen német katonák 1945”. A márványlapot és a betűk vésését szintén magántámogató finanszírozta. A sírköves mester költségeit az önkormányzat vállalta magára.

 

 Archívum